India előadóművészeti kultúrája olyan, mint maga az ország: sokszínű, rétegzett és összetett. A klasszikus, templomi gyökerű stílusoktól (bharatanatyam, kathak, odissi, kathakali stb.) a kortárs „városi” formákig és a Bollywood-filmek látványos koreográfiáiig hihetetlenül gazdag a paletta. Praxisomból fakadóan főként odissiről és Bollywood-stílusról szoktam hírt adni, de a blogbejegyzésekben más stílusokat is bemutatok majd.
Az „indiai tánc” kifejezés valójában ernyőkifejezés, nem jelenthet egy stílust. Mégis használom, mert közös asszociációt indít el. Az elmúlt tizenhat évben, mióta indiai táncokkal foglalkozom, azt tapasztaltam, hogy sokaknak a hastánc jut eszébe erről a kifejezésről. Ez persze a valóságtól távol áll, ám kiválóan reflektál a mozgásforma egzotikumára. Az indiai táncok ugyanis eredendően nem hasonlítanak a baletthoz vagy a polkához, csárdáshoz. A távoli, homályosabb asszociációk régebben túlnyomó többségben voltak. Ez részben azért is lehetett így, mert a mindennapokban csak az találkozott az indiai kultúrával, aki ezt kifejezetten kereste, esetleg kutatta.
Még a 2000-es évek végén is alig lehetett indiai filmekhez hozzáférni, a YouTube gyerekcipőben járt (a klasszikus táncdarabokat például kizárólag kivágott részletekként osztották meg, teljes koreográfiát sosem), a tévében pedig éjfél után lehetett elcsípni egy-egy filmet. Így láttam egyébként először bollywoodi filmet, a Lagaant. A komoly hangvétel és a zenés jelleg sajátos kombinációja szokatlan, mégis magával ragadó volt: a gyarmatosításkori tematika és az indiai vidéki élet (még ha idealizált is) mélyen megérintett.
Nézzük meg, milyen nagyobb kategóriákra oszthatjuk fel az „indiai táncot”!
Néptáncok, közösségi táncok
Ahogy a magyar néptáncok tájegységenként más-más karaktert mutatnak, Indiában is ez figyelhető meg – csak épp több száz népcsoportnál. A 28 állam (és 7 szövetségi terület) mindegyikének megvan saját mozgáskincse. Az államok mérete gyakran európai országnyi léptékű, de a legtöbb esetben sokkal több lakos él Indiában.
A néptánc típusát tekintve lehet körtánc (pl. a gujarati garba), a magyarhoz hasonló egymásba karoló páros tánc viszont ritka, a nők és férfiak ugyanis tradicionálisan nem érintkeznek egymással nyilvánosan. Sok tánc hagyományosan csak férfiaké, vagy csak nőké. Így például a bhangra eredetileg férfi aratási tánc, míg a nők a giddhát táncolták.
A globalizáció miatt ma már sokszor keverednek a stílusok, popzenére is táncolják őket – ennek előnye a nagyobb ismertség, hátránya, hogy más táncok könnyebben feledésbe merülhetnek. Külön érdemes említenünk az esküvőkön és egyéb eseményeken a közösségi táncokat, amely során jellemzően popzenére keverednek modern és népi mozdulatok.
Klasszikus táncok (śāstriya nṛtya)
A klasszikus stílusok elméleti kiindulópontjuknak tekintik a szanszkrit Nátjasásztrát (Nāṭya Śāstra), alapvető referenciájuk még az Abhinaya Darpana és Abhinaya Chandrika. Nyolc stílust különböztetünk meg, amelyek számára a „klasszikus” besorolást az indiai állam adja. Mind a nyolc eredendően szakrális (templomi, rituális) műfaj, melyek a brit uralom idején betiltott templomi gyakorlatok nyomán színpadi műfajjá alakultak. Jellemző a szemeket kiemelő színpadi smink (halformájú szem, íjformájú szemöldök) és a lábcsengő (gunguru), mert a táncos a zenekar része is: lábmozgásával kapcsolódik a ritmushoz.
A klasszikus táncokban hosszú a tanulás folyamata, hiszen egy teljes mozgásnyelvet kell elsajátítani. A táncos igazi szabadsága akkor kezdődik, amikor már nem kell törődni a tánc technikai részleteivel – mivel azok már testének alapvetésévé váltak. A szabadságot ilyen módon a kötöttségen keresztül, annak meghaladásával lehet elérni.
A táncokat jellemzően a régióban prominens kultusz istenségének ajánlják fel. Így az Odissi esetében Jagannath-nak (Dzsagannáth), a dél-indiai stílusok estében pedig általában Sivának, aki kozmikus táncával világokat pusztít és teremt.
Az indiai művészetekkel foglalkozó Sangeet Natak Academy nyolc fő stílust ismer el (a Kulturális Minisztérium a chhaut is hozzáveszi):
Forrás: Easylearningindia
- Odissi (Odisha) – ezt gyakorlom én is; vaisnava háttér (Jagannath-kultusz, Puri). Kemény, pergő lábmunka, mély alaptartás, egyedülálló torzóizoláció; odisszi zene (hindusztáni és karnatikus elemekkel). Puhafából készült tahia fejdísz, ezüst filigrán ékszer.
- Bharatanatyam (Tamil Nadu) – saivizmus, karnatikus zene. Templomi ékszerek, szoknyás vagy nadrágos kosztüm; pergő, precíz mozdulatok.
- Kuchipudi (Andhra Pradesh) – vaisnava háttér, karnatikus zene; táncdrámák, jellegzetes konty/hajdísz; pergő láb, ugrások, akrobatika; egyedülálló a réztányéron egyensúlyozás.
- Mohiniyattam (Kerala) – tradicionálisan női stílus; karnatikus zene, vaisnavizmus; fehér–arany kosztüm, balra kötött konty; mély alaptartás, lágy, nőies hajlások.
- Kathakali (Kerala) – tradicionálisan férfitánc, inkább táncdráma; ensemble élő zenével; olajmécses mögött zajló előadás, monumentális kosztümök és arcfestés, különleges alaptartás.
- Kathak (Észak-India) – utazó bárdok történetmesélő stílusa volt; bhakti korszakban formálódik, később mogul udvari hatások alakították; hindusztáni zene; pergő lábmunka, álló alaptartás, virtuóz forgások; három nagy iskola (Dzsaipur, Benáresz, Lucknow).
- Manipuri (Manipur) – vaisnava háttér; Raas Leela: Krisna és a gópik tánca; nőknél hordószerű kemény szoknya, finom mozdulatok; férfiaknál Pung cholom (dobbal táncolnak).
- Sattriya (Asszám) – vaisnava háttér; férfiaknál fehér dhoti és turbán, nőknél háromrészes jellegzetes kosztüm.
+1 Chhau (Kelet-India) – harcművészeti gyökerű, akrobatikus; Purulia (maszkos – UNESCO világörökség-listás), Seraikella, Mayurbhanj (mimikával). Vaisnavizmus, saivizmus, saktizmus.
+1 Gaudiya Nritya (Kelet-India) – klasszikus besorolást még nem kapott, két egyetem elismeri; régi források említik, az 1980-as évektől Mahua Mukherjee rekonstrukciójában ismert.
Maszkos Purulia Chhau. Forrás: Wikipedia
Bollywood-stílus
A bollywoodi tánc nem zárt rendszer, hanem folyamatosan változó „olvasztótégely”: az indiai klasszikus és népi formák, valamint a nyugati pop, jazz, hiphop és kortárs elemek keveréke. A Mumbai-központú filmipar zenés-táncos betéteiből nőtt ki, de ma önálló színpadi stílus, esküvőkön, videoklipekben, versenyeken is jelen van. Közös nevező a történetmesélésre épülő, színészi jellegű mozgás: mimika, gesztus, testbeszéd éppoly fontos, mint a lépések. Gyakran hidat képez a klasszikus hagyomány és a városi kultúra között: megjelenhetnek mudrák, finom szem- és fejmozgások, miközben a ritmus egyszerűsödik, a zene pedig általánosságban véve közel áll a popkultúrában népszerű stlíusokhoz. Vizualitása miatt fontosak a nagy, jól látható és értelmezhető mozdulatok és a karakteres pózok.
Tanulói szemmel hozzáférhető és felszabadító: nem követel több év klasszikus technikát az örömtánc élményéhez, ugyanakkor a hitelesség finom részleteken múlik. Lehetőség van arra, hogy néptáncos vagy akár klasszikuson alapuló (fél-klasszikus vagy semi-classical) koreográfiát készítsünk. A választást a zene és a dal mondanivalója befolyásolja, a mozdulatokat pedig szabadon alakíthatjuk.